Kedves Testvéreim!

Sokféle érzés kavarog bennünk. Az újabb beszorítottság, a tehetetlenség érzése. A kérdések súlya, hogy vajon meddig tart ez így? A hiányérzet, ami a közösségektől való kényszerű távolmaradásunk miatt, a kimozdulás hiánya miatt, vagy éppen a családi találkozások megritkulása miatt van bennünk. Ott van annak a megfogalmazása, hogy „tudtuk, hogy ez lesz”. Esetleg a beletörődés, a megnyugvás, az elcsendesedés van bennünk.

Soha nem az érzéssel van a baj, hanem azzal, hogyha annak rossz az iránya. Lehetnek kérdéseink, hogyha azt nem csak úgy a vakvilágba fogalmazzuk meg, vagy éppen vádlóan tárunk mások elé, hanem Istennek mondjuk el. Lehet hiányérzetünk, hogyha nem csak odáig jutunk el, hogy unos-untalan elmondjuk az okait, hanem kérjük Istent, hogy töltse be hiányainkat. Lehet a tehetetlenség dühe, hogyha azt nem másokon töltjük ki, hogyha nem mások szenvednek a bennünk tomboló érzések miatt, hanem Isten előtt kiöntjük, mint a vizet. Milyen sok zsoltárban látjuk azt, hogy nincsen olyan érzés, amit ne lehetne Isten elé vinni. A félelmet, a dühöt, a szomorúságot, a keserűséget, az ellenség gyűlöletét, a bosszúállást, de ugyanakkor az örömöt, a boldogságot, a hálaadást, az Isten utáni vágyódást. „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!” (Zsolt. 42.2-6.)

Ez a zsoltár is emlékezik a gyülekezetre, ami éppen nem veszi körül a zsoltárost. Beszél könnyekről, vágyakozásról és csüggedésről. Csupa olyan érzésről, ami ott lehet mibennünk is. Mégsem az a végkicsengés, hogy akkor „ez van, ezt kell szeretni”, hanem a hit felkiáltása: „még hálát adok neki az ő szabadításáért”. Tudom, hogy Isten képes mindentől megszabadítani. Tudom, hogy képes minden rossz körülményt legyőzni. Tudom, hogy nincsen olyan mélység, ahová Ő ne érne le. Tudom, hogy nincsen olyan erő, amely elszakíthatna az Ő szeretetétől. Tudom, hogy életem kősziklája Isten egyedül. Tudom, hogy a lelkem mindaddig meg nem nyugszik, amíg Istenben nyugalmat nem talál. Mindezt tudom, ezért kimondom, hogy „még hálát adok neki az ő szabadításáért”.

A szabadítás biztos, csak az ideje kérdéses. Pontosan ugyanolyan ez, mint ahogyan Jézus Krisztus második eljöveteléről beszélünk. Tudjuk, hogy visszajön majd ítélni élőket és holtakat, de nem tudjuk, hogy mikor. Ez pedig nem arra ösztönöz minket, hogy éljünk, ahogyan akarunk, hanem arra ösztönöz, hogy minél alaposabban, minél teljesebben be tudjuk tölteni Krisztus parancsait. A szabadítás biztos, csak az ideje kérdéses. Ennek nem arra kell ösztönöznie minket, hogy engedjük el, hogy hagyjuk abba, hogy fejezzük be, hanem éppen ellenkezőleg arra, hogy minél teljesebben megmutassuk, hogyan bízunk mi Krisztusban.

Mi úgy bízunk Krisztusban, hogy semmilyen körülményben nem esünk kétségbe. Lehetnek nehézségek, betegségek, aggodalmak, de akkor sem esünk kétségbe. Ahogyan Pál apostol is megvallotta ezt az életéről: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor.4.8-10.) Történjen tehát bármi, nem esünk kétségbe. Ennek a most elkezdődő megszorításokkal teli időszaknak más következtetése nem lehet. Istennel, az Ő erejével megmaradunk a hitünkben, megmaradunk a békességünkben.

Legnehezebbnek ugyanis azt látom, hogy megőrizzük a türelmünket, a kedvességünket, a mosolyunkat, az örömünket. Sokfelől agresszió híreit hallom. Mások esetében a fásultsággal találkozom. Mintha eltűnt volna az öröm ebből a világból. Pedig nem a világból tűnt el az öröm, hanem csak néhányak szívéből. Pál apostol sem azt írta, hogy azért van rendben minden, mert a körülmények kiválóak. Azt írta, hogy igazából sok minden küzdelem van, sok minden nehézség van, de ennek ellenére Jézus Krisztusban mindennek ott a megoldása is. Ezt fogalmazza meg az egyik szép énekünk is: „Jézus, vigasságom! Esdekelve várom Áldó szavadat! A te jelenléted megvidámít, éltet, bátor szívet ad.” (294. dicséret 1. vsz.) Nem a körülményektől lesz tehát örömteli az élet, hanem a jelenlévő Jézus Krisztustól!

A személyes találkozást tiltó rendelkezések miatt a következő alkalmakat és lehetőségeket szeretnénk felajánlani gyülekezetünk tagjai számára. Minden hétköznapon (hétfőtől péntekig) rövid gondolatokat teszünk közzé Egyházközségünk Facebook oldalán a napi ige kapcsán. Terveink szerint minden vasárnap online követhető módon istentiszteletet tartunk. Ez a közvetítés élőben, 10 órától lesz követhető honlapunkon és a Facebookon keresztül. Az előző hasonló időszak gyakorlatát megtartva „Kezeket fel” címmel minden héten egy-egy podcast beszélgetést teszünk közzé honlapunkon. Kiscsoportos gyülekezeti alkalmainkat online formában megtartjuk. A lelkészi hivatal pedig a megszokott időpontokban elérhető lesz, a járványügyi szabályok betartásával, kézfertőtlenítést követően maszk használatával, távolságtartással.

Nagyon köszönjük, hogy megfogalmazott kérésünknek többen eleget tettek, és bankszámlánkon keresztül eljuttatták adományukat Egyházközségünkhöz. Minden ilyen adomány erősíti összetartozásunkat, közösségünket. Ezt a kérésünket továbbra is fenntartjuk. Azt kérjük, hogy aki megteheti, utalás formájában, vagy banki készpénzbefizetéssel, esetleg készpénzes postai utalvánnyal, a közlemény rovatba „perselypénz” – „egyházfenntartói járulék” – „ünnepi adomány” – „Isten dicsőségére adomány” – „Diakóniai Alap” szöveggel legyen szíves adományát eljuttatni hozzánk. Erre két számlaszámon keresztül is lehetőség van. 11600006-00000000-04348612 (Erste Bank), 11740047-20132675 (OTP). Köszönjük, hogyha ilyen formában is gondolnak gyülekezetünk életére.

Minden változás közben se felejtsük el a templomunk falán „kőbe vésve” szereplő igét: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. (Zsid. 13.8)

Áldás, békesség!

Szabó Előd lelkipásztor