Az a pici kerek piros doboz felbosszantott. Lecsúszott a kupacról. Nem lehetett jól összefogni a többivel, a cipősdobozokkal.

Rakodtunk.

A Nyilas Misi karácsonyi ajándékcsomag-akció mostanában országosan hatezer kisgyereknek szerez boldogabb karácsonyt. Az elmúlt esztendőkben évente százötven – kétszáz dobozt gyűjtöttünk össze Tata városában és a környező gyülekezetekben.

Munkám révén évek óta tisztem, hogy a meglepetéseket elvigyem Budapestre és leadjam az ottani gyűjtőponton. Idén egy ifjú presbiter testvérünk már elvitt egy szállítmányt. Amikor felhívott a lelkipásztor, hogy még egy autónyi ajándék lenne, egy kérésem volt.

– Éppen pár perccel ezelőtt beszéltem meg, hogy holnap Debrecenbe megyek. Szívesen elviszem a dobozokat, de Debrecenbe. Kérlek, derítsétek ki, ott kinek tudom átadni.

Másnap tizenegy órakor a debreceni szervező a hallássérültek iskolájába kalauzolt.

– Hány dobozt hoztál? – kérdezte tőlem.

– Most kell megszámolnunk, de kb. 100 – feleltem.

Az iskolában a fiúk térültek-fordultak, a kollégium vezetője számolta a csomagokat.

A kilencvenötödik után egy nagy reklámszatyor volt az utolsó: abban még négy doboz lapult. Kilencvenhat… kilencvenhét… kilencvennyolc… kilencvenkilenc.

Csalódott voltam.

– Várjunk csak! – jutott eszembe.

Az ülés alá becsúszva, az a pici kerek piros doboz, az volt a századik.

Az angyalkodás pedig azzal lett teljes, amikor a kollégium vezetője megköszönte az adományokat.

– Ma délután ötkor lesz az itt lakó gyerekek karácsonya. Százhatvanan vagyunk az iskolában. Reggel, mielőtt jöttetek, még csak a felének volt ajándéka.

Most már mindenkinek.