Lelkipásztori levél – 2020. május 13.

Kedves Testvéreim!

Mondhatnám, hogy nem sok minden változott előző levelem óta, de mégis nagy lépésre szánta el magát Egyházunk vezetése. Meglehetősen rövid nyilatkozatban tudatták mindenkivel, hogy 2020. május 11-ét követően Budapestet és Pest Megyét kivéve istentiszteleti alkalmakra kinyílhatnak a református templomok. Egyéb találkozókra még nincsen lehetőség, de istentiszteletek tartására igen.

A nyilatkozat kiadása komoly töprengésre adott és ad okot minden egyházi döntéshozónak. A korábban meghozott védelmi intézkedések nem változtak, a 65 évnél idősebb testvéreinkre való odafigyelés nem lett kevésbé fontos. Továbbra is nagy nehézséget okoz a technikai feltételek megszervezése, még úgyis, hogy Gimnáziumunk vezetése minden lehetséges segítséget megad ehhez, hogy fertőtlenítőszerrel és egyéb eszközökkel segít minket. Tudjuk, hogy tovább kell lépni, de ennek a lépésnek a megszervezése nagyon komoly feladat. Éppen ezért a végső döntést még nem hoztuk meg, hogy mikor folytatódnak templomainkban az istentiszteletek.

Ráadásul azzal is szembesülnünk kellett, hogy bizonyos szertartásokra nem kerülhet sor. Énekelni maszkban nagyon kellemetlen, így minimális gyülekezeti énekléssel tudunk csak istentiszteletet tartani. Ez komoly redukálását jelenti majd istentiszteleteink menetének. Úrvacsoraosztásra és keresztelésre a biztonsági intézkedések miatt nem kerülhet sor addig, amíg a távolságtartás kötelezettsége meg nem szűnik. Ráadásul úgy érezzük magunkat, mint ahogyan a jól ismert kifejezés is mondja: az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Az egyik sír, mert nem tudjuk majd önfeledt, felszabadult formában megtartani az istentiszteletet, hiszen nagyon sok mindenre oda kell majd figyelnünk. Sír az egyik szemem, mert nem tudunk megfelelő formában Istennek hálát mondani, hiszen egészen biztos, hogy gyülekezetünk jelentős része nem tud velünk együtt lenni és ünnepelni. Ugyanakkor a másik szemem nevet, mert hosszú hetek kihagyása után ismét lehetőségünk lesz személyesen találkozni a templomban. Nevet a másik szemem, mert látszik a jövő gyülekezeti alkalmainak reménysége.

Olyan érzés van bennem, mint ami a tanítványokban is volt húsvét után, amikor Jézussal találkoztak. „A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. És amikor meglátták őt, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek.” (Máté evangéliuma 28. rész 16-17. verse) Krisztus előtti leborulás, a parancsainak való engedelmesség az egyik oldalon, a kétség pedig a másikon. Akkor és ott nem mertek felszabadultan örülni, mert nem tudták elhinni, hogy a feltámadás valóság. Értelmük nem engedte, hogy elfogadják a csodát, amit egyedül Isten tud végrehajtani. Történt valami olyan, ami előtte soha, hogy aki halott volt, előjött a sírból, és ismét élő, hús-vér testben állt előttük. Természetes, hogy némelyek kételkedtek.

A feltámadás történet párhuzama talán most különösen is elevenbe vágó. Egy időre elhalt a gyülekezet személyes találkozásra épülő élete. Kiürült a templom, kiürültek a gyülekezeti termek, kiürültek az intézmények. Ahol reggelente 300-350 gimnazista hallgatta az áhítatokat, ahol vasárnaponként 200-220 gyülekezeti tag volt együtt, ott a legnagyobb létszámú összejövetel 5-7 fő lett. Kistemplomunkban egy áhítat felvételen kívül nem fordult meg senki. Úgy tűnt, hogy minden kihalt. Eszembe jutott a Második Helvét Hitvallás örökérvényű figyelmeztetése. „Az egyház némelykor kihaltnak látszik. Sőt néha az is megesik, hogy Isten igaz ítéletével megengedi, hogy Igéjének igazsága, a közös hit és az igaz istentisztelet úgy elhomályosuljon és megrendüljön, hogy úgy látszik, mintha az egyház kihalt volna és nem állna fenn többé…” Csakhogy rendkívül fontos az a kitétel, hogy látszik. A valóság mindig egészen más. Istennek ugyanis ezekben a nehéz időkben is, és ebben a mostani nehéz időben is vannak igaz, hűséges imádói, akik nem lankadtak a könyörgésben, nem fáradnak el a terhek között. Akik, bár még nem valósult meg, de töretlen hittel remélték és remélik a megújulást, az újrakezdést, a feltámadást.

„Némelyek azonban kételkedtek”. Igen, ki kell mondanom azt is, hogy ott van a kétség. Újraéled-e ugyanaz a gyülekezeti élet, mint ami korábban volt? Nem kényelmesedtünk-e bele abba, hogy otthon is lehet istentiszteletet hallgatni, a szobámból ki sem lépve lehet másokkal a házicsoportban és a bibliaórákon beszélgetni, laza ruhában is lehet közösségben lenni? Vajon megtaláljuk-e ismét az utat egymáshoz? A kérdések sora pedig tetszőlegesen folytatható anélkül, hogy akár még csak sejtenénk is a választ.

Krisztus azonban feltámadt, feltámadt bizonnyal. Ez nem múltbeli csodás esemény, hanem a hitünket, az életünket meghatározó, a kétségeinket is összetörő valóság. A kérdés igazából most csak annyi, hogy a kételyekkel együtt is leborulunk-e az Élő Krisztus előtt, és kérjük-e Tőle a megújító kegyelmet és szeretetet? Csak akkor van értelme bármit folytatni, újrakezdeni, hogyha mindezt Megváltónkkal együtt tesszük. Akik ugyanis jól ismerik az evangéliumi történetet, azok tudják, hogy a kételkedéssel együtt is leboruló tanítványoknak mit mondott a Feltámadott: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté evangéliuma 28. rész 18-20. verse) A hatalom Krisztusé. Ebben a hatalomban bízva és erre a hatalomra mindent rábízva tekintünk előre a következő hetekre és hónapokra, tudva, hogy Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.

A velünk lévő Megváltó adja a jövő heti lehetőségeket is. Lesz hétfői áhítat, szerdai és pénteki podcast beszélgetés, csütörtöki imatéma, vasárnapi istentisztelet élő közvetítése, valamint a Tatai TV segítségével közvetített vasárnapi áhítat. Folytatjuk online formában a házicsoportos alkalmakat. A jövő reménységét, a személyes találkozásokat pedig Krisztusban látjuk.

Levelemet most is a megszokott sorokkal zárom. Nagyon köszönjük, hogy a korábban megfogalmazott kérésünknek sokan eleget tettek, és bankszámlánkon, postai utalványon keresztül eljuttatták adományukat Egyházközségünkhöz. Minden ilyen adomány erősíti összetartozásunkat, közösségünket. Ezt a kérésünket továbbra is fenntartjuk. Azt kérjük, hogy aki megteheti, utalás formájában, vagy banki készpénzbefizetéssel, akinek ez nehézséget okoz, piros postai utalványon (Református Lelkészi Hivatal, 2890 – Tata, Kocsi u. 15. címre), a közlemény rovatba „perselypénz” – „egyházfenntartói járulék” – „Isten dicsőségére adomány” – „Diakóniai Alap” szöveggel legyen szíves adományát eljuttatni hozzánk. Erre két számlaszámon keresztül is lehetőség van. 11600006-00000000-04348612 (Erste Bank), 11740047-20132675 (OTP). Köszönjük, hogyha ilyen formában is gondolnak gyülekezetünk életére!

Minden változás közben se felejtsük el a templomunk falán „kőbe vésve” szereplő igét: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. (Zsid. 13.8)

Áldás, békesség!

Szabó Előd lelkipásztor